Az összeesküvés-elméletek története

2007. július 10. 14:00

URL: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=17851&pIdx=2

Az üldözési mánia egyre inkább elharapódzik Amerikában és a nagyvilágban, és a legkülönösebb ötleteknek ad tápot. Daniel Pipes egy frappáns és szellemes könyvben próbálja meg összefoglalni a kérdés történetét.

Valóság helyett paranoid világszemlélet

A szellemesre és provokatívra sikerült műben Daniel Pipes lebilincselően elemzi a Nyugat összeesküvés-elméleteit és azok hatásait. A szerző egy rövid felvezetés után kimutatja, hogy Európa a keresztes háborúktól kezdve hogyan fejlesztette ki az összeesküvés-elméletgyártás két irányzatát. Az egyik a titkos társaságok alakját vette fel a templomos lovagoktól a szabadkőműveseken át egészen a Külkapcsolatok Tanácsáig; a másik pedig azt bizonygatta, hogy a "nemzetközi zsidóság" mozgatja a világot.

Pipes megjeleníti azt a rettegést, amely szerint az egyik vagy másik fenti tényező főzte ki a francia és orosz forradalmakat, a két világháborút és a modern történelem más kulcsfontosságú eseményeit. Bemutatja az összeesküvés-elméletek iszonyú következményeit abban a korban, amikor Hitler és Sztálin hatalomra jutottak, és amikor 1945-öt követően ez a gondolkodás a nyugati hatalom központjából a politikai és földrajzi perifériára tevődött át.

A részletes jegyzetapparátusra és szakirodalomra épülő könyvben egymás után tárulnak fel az emberiség történetének neuralgikus pontjai, és azok a különböző elméletek és megoldási kísérletek, amelyek során a problémákat a megoldás helyett egyfajta tudatos elnyomással helyettesítették. Épp emiatt érdekes, és egyben lebilincselő fejezetet jelent az a rész, ahol a szerző a különböző teóriák történelemre gyakorolt hatásait összegezve mutatja ki, hogy azok nélkül hová jutott volna az emberiség.

Végül, de nem utolsósorban pedig igazán meglepő, hogy a netes videókban őrülten magyarázó Pipes a könyv megjelenése óta maga is egy összeesküvés-elmélet főszereplője lett: sokan ugyanis őt tartják a dán karikatúra-botrány kitervelőjének.

Pipes, Daniel: Összeesküvések. A paranoia évezredes története. Ford.: Szécsi Noémi. Agavé Könyvek, Bp., 2007. 330 o.

A titokzatos hatalmak nyomábn

Amikor pontosan kétszáz évvel ezelőtt a francia forradalom ellenzői azt hányták ellenségeik szemére, hogy embertelenül kegyetlen terveket főztek ki a világ uralmának megszerzésére, a politikai események magyarázatának új formája született meg. A zúgolódók álmatlan éjszakáin kísértő félelmek azokban a politikai eszmékben öltöttek testet, amelyeket összeesküvés-elméletgyártásnak nevezek.

Az összeesküvés-elméletgyártásnak két fő fajtája létezik. Amíg az egyik a titkos társaságok által előidézett veszélyekre összpontosít, a másikat elsősorban a zsidók foglalkoztatják. Idővel ezek az aggodalmak egyes kormányokra is rávetültek - különös tekintettel a britre, amerikaira és izraelire. Az összeesküvés-elméletgyártás a tizenkilencedik század során fokozatosan növekvő támogatást nyert; a század végére irgalmat nem ismerő pártmunkások tették magukévá ezt a megközelítést és propagálták eszméit; miközben durva hangnemmel itatták át és használták fel nagyratörő, radikális mozgalmaik alapjául. A két világháború időszakában az összeesküvés-elméletgyártást az állami vezetők segítették hatalomra Oroszországban és Németországban, majd arra használták, hogy általa igazolják a területi terjeszkedés erőszakos kampányát. 1939. és 1941. között ijesztően közel jártak ahhoz, hogy az egész világra kiterjesszék hatalmukat. Nagyszabású tévedéseik meggátolták ennek bekövetkezését, és a következő évtizedek az összeesküvés-elméletgyártás visszahúzódásának voltak tanúi, noha ez nem jelent egyet teljes megszűnésével.



Ebben a könyvben az összeesküvés-elméletgyártás egységes értelmezését viszem végig. A következő oldalak az összeesküvés-elméletek történetét követik nyomon a keresztes háborúk idejére tehető kezdetektől (amikor a két legnagyobb ellenség felütötte a fejét) a mai napig (amikor az elméletek már csupán a politikai és földrajzi periférián hatnak). Az áttekintés során a legzavaróbb személyiségekkel, a legbizarrabb eszmékkel és a modern kor legnagyobb tragédiáival találjuk magunkat szemben. A szereplők névsorában ismeretlen (Augustin de Barruel, Szergej Nyilusz) és híres (J. A. Hobson, Oswald Spengler) értelmiségiek, demagóg politikusok (Wilhelm Marr, Louis Farrakhan) és világtörténelmi alakok (Adolf Hitler, Joszip Sztálin) egyaránt szerepelnek. Az összeesküvés-elméletgyártás támogatói között néhány váratlan név is felbukkan (Benjamin Disraeli, Winston Churchill).

Két témának van különös jelentősége az összeesküvés-elméletek szerepének megértésében: az egyik az antiszemita és a titkos társaság-ellenes hagyományok első világháború óta megkezdődött összefonódása; a másik pedig az, ahogyan ezek az eszmék a jobboldalról indulva a balra kerültek, és máig ide-oda pattognak a politikai spektrum egyik szélétől a másikig.

Ez egy értelmező esszé, nem tudományos vizsgálódás. A terjedelem féken tartása érdekében az összeesküvés-elméletgyártás legsajátosabb vagy legfontosabb szempontjaira összpontosítottam. Az eszméken van a hangsúly, nem az információkon. Előre is elnézést kérek a terjedelem érdekében hozott nyilvánvalóan önkényes döntésekért - például olyan tényezők mellőzésért, mint a valódi összeesküvések (pl. a bolsevikok hatalomra kerülése) ismertetése, vagy az összeesküvés-elméletgyártás népszerűségének növekedésének (a weimari köztársaság) vagy bukásának (a mai Nyugaton) okai, valamint az összeesküvés-elméletgyártáshoz vezető személyiségvonások elemzése (mint például a montanai milícisták esetében). A korai időszakban teljes századokat ugrok át, az utóbbi időt tekintve pedig évtizedeket. A Szovjetunió nyomatékosabban van jelen, mint egyéb totalitárius államok (így például a náci Németország és Mao Kínája), amely talán magyarázatot kíván. A szovjet példakép volt az első, az tartott legtovább, és az gyakorolta a legnagyobb hatást. Sztálin "mélyebb és bonyolultabb volt, mint Hitler", ő állt a központjában a legtöbb és legkidolgozottabb összeesküvés-változatnak, ő ölte meg a legtöbb embert politikai paranoiához köthető indokokból; ezenkívül ő segítette elő nagyon sok más hasonlóan vérengző rezsim létrejöttét.

Akkor akadtam rá erre a témára, amikor a szakterületemhez tartozó, a Közel-Kelet összeesküvés-elméleteiről szóló A titokzatos hatalom című tanulmányt írtam. Miközben a Gamal Abdel Nasszer, Khomeini ajatollah vagy Szaddam Husszein által kifejtett paranoid eszmék eredetét kerestem vissza, rájöttem, hogy az összeesküvéstől való félelmük nem a sajátjuk, hanem nagyrészt európai és amerikai forrásokból származik. Ennek eredményeképpen a kutatásom tárgya a jelenkori arab és iráni politikától a nyugati eszmetörténetig jutott el. Mindazonáltal ez a tárgy nem illett bele egy Közel-Keletről szóló tanulmány kereteibe, ezért a vázlat az első körben feledésbe merült, hogy aztán csak akkor kerüljön elő, amikor Bruce Nichols a The Free Presstől nógatni kezdett, hogy a kutatás "hulladékát" kiadható anyaggá alakítsam. Köszönettel tartozom az ösztönzésért; ennek eredménye ez a könyv.